Várni rá, akár egy életen át...

12:53


Nem tartom magam romantikus embernek. Általában. Pedig ha jobban belegondolok, és visszaemlékezem a korábbi párkapcsolataimra, mindig a romantikus pillanatok jutnak először az eszembe. Egy út széléről hazahozott pipacs, egy vacsora, egy érintés, az első pillantás. Valamiért ezek ragadtak meg. És bár sosem volt konkrét igényem a romantikára, mikor megtalált, boldoggá tett.

Ritkán talál rám, de erről én tehetek. Menekülök előle, még a lehetőség elől is. Nem állok rá készen, nem vagyok rá nyitott, mert ha nem a megfelelő embertől jön, akkor már giccs és nyűg. De ki a megfelelő ember?

Az, aki arra született, hogy boldoggá tegyen, én pedig arra, hogy minden sejtemmel szeressem. Az élet viszont ennél sokkal bonyolultabb. Hiába születik erre két ember, ha nincs lehetőségük egymásért létezni. Nem ébredhetnek egymás mellett minden reggel, és nem adhatnak hálát az égnek azért, mert ők vannak egymásnak. Nem mondhatják el, ha valami fáj, vagy épp örömöt csempész a mindennapokba.

Nem nézhetnek egymás szemébe, miközben kimondják a szót, ami mindennél többet jelent - csak lesütött szemmel, összeszorított foggal merik suttogni. Szégyellik, hogy boldogabbnak kívánják a másikat, és saját magukat is.

Két ember régóta vágyott találkozása mindent felboríthat. Életeket dönthet romba, lelkeket tiporhat szét. A filmbe illő drámai jelenetek sora még napok, hetek múlva is felelevenedik bennük elalvás előtt, mikor magányosan fekszenek az ágyukban. Magányosan akkor is, ha mellettük fekszik valaki. Visszaemlékezve az éjszakára látják a másik arcán legördülő könnycseppet, amit újra lecsókolnának, és hallják a fájdalmas sóhajokat amik megtörik a csendet a hűvös őszi éjjelen.


Mégsem bánják, hogy megtörtént, hogy kimondhattak végre dolgokat, amikről évek óta nem mertek beszélni - legalábbis egymásnak. Rengeteg kérdés kavarog azóta a jövőt illetően. Hogyan tovább? Mi lesz most? Tovább kell lépni? Tovább kéne... De ha nem megy? És ha nem is akarnak? 

Ma már tudom: rádöbbenni arra, hogy akit a világon a legboldogabbnak szeretnél látni, közel sincs ehhez az állapothoz, szívfacsaró. A tehetetlenségnél nincs elviselhetetlenebb érzés. Jó lenne megmenteni a saját sorsától, boldoggá tenni, hisz ezért létezünk, de nem tehetünk semmit.

Éveken át cipelni egy terhet, ami napról napra nehezebb, és nem tudsz vele megpihenni, embert próbáló. Minden egyes nap felhúzod az álarcod, mielőtt kilépsz a világba, hogy senki ne lássa rajtad, mennyire fáradt vagy, és talajvesztett. Az álarc alá csak ő lát be, és a terhed az ő vállára is átül, bár ettől te nem érzed magad könnyebbnek, sőt...

Lehetnék megalkuvó, ráhagyhatnám, elfuthatnék a "könnyebb" út felé. Hazudhatnék magamnak egy életen át, hogy ez így tényleg jó. Oly sokan teszik... Még ő is. Én is kipróbáltam - nem ment. Évek teltek el, közben felnőttem, megértem, megtaláltam az utam, mégis keresem önmagam, de elvesztem, nincs kiút, ez egy ördögi kör.

Nincs más lehetőségem, mint várni rá, akár egy életen át...


- Orsi

You Might Also Like

0 megjegyzés

Szólj hozzá te is a poszthoz!

A ti kedvenceitek

Kövess Facebookon

Írj nekem!

Név

E-mail *

Üzenet *