Melyik a kisebbik rossz? Mikor olvad le a csillogó piros cukormáz a rothadó almáról, és mikor hal meg a remény? Egyikre sem tudom a választ egyelőre. Én a kihalófélben lévő reményt ismerem, ezen az oldalon toporgok egy helyben rég. De abban szinte biztos vagyok, hogy a másik sem lehet sokkal jobb. Csak ott felülhetünk a rózsaszín felhőre, és onnan fentről biztos sokkal szebb a valóság, hiába hamis a kép.
Egyet tudok: nem akarok az a nő lenni, akit nem szeretnek eléggé, a muszáj, a "B-terv", a szamár a ló helyett. A felhőről leszállva nem szeretnék szembesülni a mérhetetlenül szomorú valósággal. Tudom, milyen igazán szeretni és viszont szeretve lenni és nem tudom elképzelni, hogy egy életen át úgy ébredjek valaki mellett, hogy érezzem, ő más mellett ébredne inkább. Nem akarom, hogy azért legyen mellettem bárki, hogy ne maradjak egyedül, vagy mert kötelességének érzi, hogy az életem része legyen. Azt sem akarom, hogy még egy kis élet ilyen hatalmas feladattal kezdődjön: összetartani azokat, akik nem tartoznak össze.
Az a szerep se való nekem, amiben én ébredek a rossz ágyban minden reggel. Ami egy kitalált szerep, amit az elvárásoknak megfelelően kell alakítani. Mert az fontos, hogy ki mit mond, ugye? Az már kevésbé, mit érzünk. Felelősséget kell vállalni a tetteinkért, másokért, mit sem törődve azzal, hogy eközben eltűnünk. Elszalad mellettünk az élet, míg az áhított boldogságot kergetjük az élet színpadán, amit tudván tudva nem érhetünk utol. Tökéletes a performansz, csak a happy end marad el, és a katarzis.
Inkább maradok az a nő, aki nem kell eléggé, de akkor is szeretve érzi magát, ha nincs mellette senki. Maradok az, aki tiszta lelkiismerettel néz a tükörbe, ahonnan egy megtört szempár néz vissza rá. Zárt ajtók mögött várom, hogy az élet addig keverje a lapokat helyettem, míg jó sorrendbe kerülnek. Nem hempergetek meg több illúziót porcukorban. Az úgy sem tartana sokáig.
Hogy magányos vagyok-e? Persze. De nekem megvan rá az okom: egyedül vagyok. Nincs mellettem senki, nem hajthatom a fejem más vállára, nem fogják meg a kezem, mikor szükség lenne rá, nem mondják azt, hogy "minden rendben lesz", nem adnak puszit a homlokomra elalvás előtt. Van, aki ebből mindent megkap, mégis egyedül érzi magát. Neki rosszabb.
Én választottam a magányt, mert ez őszinte és tiszta. Százszor inkább ez, mint egy életen át tartó hazugság, bűntudat és félelem; mint a vágyódás valami után, ami egy karnyújtásnyira van; és a gyávaság, ami gátat szab egy boldogabb életnek.
