A tacskóimádatom valamikor gyerekkoromban kezdődött. Mióta az eszemet tudom, oda vagyok értük, legyenek fajtatiszták, keverékek, dömperek, tökmagok, foltosak, egyszínűek. Az is lehet, hogy a génjeimben hordozom, mivel az egész családunk tacskó fan, és velük nőttem fel. Na jó, leginkább tacskóra hasonlító keverék kutyákkal - avagy tacskoidokkal. A legelső kutyánk, Carloska is egy bojlertestű fekete-cser keverék volt, aki 3 éves koromban került hozzánk, és a nagyszüleim kutyái közül is a vörös tacsi emléke él bennem legélénkebben.

5 éve költöztem Budapestre, azóta egyedül élek, és bár nagyon élvezem az egyedüllétet, nem sokkal a költözés után megfogalmazódott bennem, hogy jó lenne egy állatka. Ezt visszavezethetjük könnyedén arra, hogy mindig is voltak állataink, kutyák, cicák. Teljesen természetes módon az életem része volt az, hogy egy kis szőrgombócot simogathattam, szeretgethettem nap mint nap.

Egy darabig örökbefogadott cicán gondolkodtam, de rájöttem, hogy nem tudnék neki túl boldog életet biztosítani. Bár önző embernek tartom magam, ez leginkább az emberi kapcsolataimat jellemzi, az állatok érdekeit könnyedén a sajátom elé helyezem. Így aztán végiggondoltam, hogy pici garzonban nem lenne elég mozgástere, sokat lenne egyedül, ráadásul gyakran, szinte hetente utazom haza vidékre a szüleimhez hétvégére, ez egy macskának nagyon kívül esik a komfortzónáján. Osztottam-szoroztam, és elvetettem a cica kérdést.


Már csak azért is, mert idő közben, 3 évvel ezelőtt belépett az életünkbe Mázli cica. Kalandos úton lett ő, már nem terveztek új cicával a szüleim, de Bendzsi - a jelenlegi tacskoidunk - másképp gondolta, játékból fogott egy kölyköt a kert végében. Mázli - innen a név - túlélte a 20 kilós, csupa izom kutya állkapcsának szorításában való körbe-körbe szaladgálást egy kulcscsonttöréssel, így hát lett egy macskánk. Ez egy időre csillapította a kisállat iránti vágyam, hisz hétvégente szanaszét cicáztam magam. Mivel egy pokolfajzatról beszélünk, hét közben talán jól is esett kipihenni a fáradalmakat, amiket a hétvégi rombolással okozott.

A macska dolgot tehát teljes mértékben elengedtem, így a B opció egy kistestű kutya volt, hisz ez már kompatibilisebb az életmódommal, többet lehetnénk együtt, és könnyebb lenne őt hozni-vinni bárhova. Na jó, a kistestű kutya elég tág, egyértelműen csak egy tacskó jöhetett szóba. Az elmúlt években akárhányszor láttam egyet, elolvadtam, hevesebben vert a szívem, és egy leírhatatlan érzés kerített a hatalmába - "kell egy tacskó".

Ezzel együtt viszont rengeteg kérdés kezdett el cikázni a gondolataimban. Alkalmas vagyok rá? Életben tudnám tartani? Kell a nyakamba ekkora felelősség? Biztosan akarok naponta többször hóban-fagyban-esőben-sárban sétálni? Korán kelés? Bepisilés? Bútor amortizálás? Hogy hagyom majd egyedül, ha dolgozom? Elég neki ekkora lakás? Vonatozom majd bőrönddel, táskával, kutyával hetente? Egyáltalán hogyan kell felnevelni egy kutyát? A legtöbb kérdésre adott válaszom jó ideig visszatartott az egésztől, és azt éreztem, hogy nem vagyok képes/hajlandó feladni a kényelmes életem.

Bő fél évvel ezelőtt azonban valami megváltozott. Újra és újra feltettem magamnak ezeket a kérdéseket, és egyre inkább erősödött bennem a vágy. Úgy éreztem, hogy igen, akarom. Ha kell, hajnalban kelek. Ha kell, pisit takarítok. Ha szakad az eső, akkor is boldogan sétáltatom. Ha tönkretesz valamit, veszek újat. Vagy nem veszek. Tudtam, hogy hamarosan lesz egy autóm, így az utazás kérdés is megoldva. A munkahelyem kutyabarát. Minden körülmény adott, a csillagok együtt állnak. Mégis mire várok még???

Ezen a ponton kezdődött el az intenzív felkészülés és kutatás. Rengeteget olvastam a témában, tacskókról, kiskutyákról, nevelésről. Beléptem számos tematikus csoportba, ahol elképesztő mennyiségű információt szippantottam magamba a tacsikkal kapcsolatban: fajtajellemzők, tipikus betegségek, tápok, felszerelések, költségek, oltások, paraziták elleni védekezés, ivartalanítás, stb. Elkezdett körvonalazódni, hogy milyet szeretnék, mik a fontos szempontok számomra, ezt követően pedig elkezdtem keresni Őt. Nem sürgettem, nem erőltettem, vártam Rá, az igazira, aki minden kritériumnak megfelel, aki szerelem első látásra, és a nagybetűs tökéletesség számomra.


Ő lett Rizling, a csoki-cser törpetacskó, aki egy hónapja beragyogja a mindennapjainkat, és most is itt szuszmókál mellettem, miközben ezeket a sorokat írom. Amikor rátaláltam, még volt néhány hét az érkezéséig. Ekkor kezdtem el beszerezni mindent, amire szüksége lehet - ez egy külön posztot érdemel, lesz ilyen is hamarosan.

Ami a tárgyi dolgok mellett azonban sokkal fontosabb: elkezdtem lélekben felkészülni arra, hogy egy teljesen új életszakaszba lépek - lépünk - hamarosan. Együtt. Ő lesz a társam, én pedig az övé. Felelősséggel tartozom majd egy kicsi életért, aki senki másra nem számíthat majd, csak rám. Nekem ő egy - remélhetőleg nagyon hosszú és boldog - szakasz lesz az életemben, én viszont az egész életet fogom jelenteni neki. Innentől minden napom úgy kell élnem, hogy boldoggá tegyem őt, vigyázzak rá, az egészségére, biztonságára.

Nagyon intenzív hónapon vagyunk túl, hisz a rendkívüli helyzetnek köszönhetően úgynevezett karanténkutya lett. Ez egyrészt szuper, hisz sokat lehetünk együtt. A szüleimnél vagyunk vidéken, ahol van kert, kutya és cica pajti, na meg 7/24-es felügyelet. Másrészt azonban borzasztóan aggódom, mi lesz, ha vége lesz ennek és ketten maradunk Budapesten, a kicsi lakásban, és időnként el kell válnunk egymástól hosszú órákra.

De ez a jövő zenéje...


- Orsi